„Hogy mi a munkám? PR-es vagyok. Hogy mi az? Tudod, többnyire újságírókkal tartom a kapcsolatot, híreket gyártok, sajtóközleményeket, cikkeket írok, sajtótájékoztatókat szervezek, beszédeket írok. Ilyesmi.”
Legalább egy évtizedig szuper konzerv válasz volt ez azok számára, akiktől távol áll a marketing vagy a kommunikáció világa. Persze ez már akkor is egy leegyszerűsített lista volt, de a napi teendőim lényegét alapvetően tükrözte. A megrendelő szerint akkor végeztem jól a munkámat, ha húsz újságíró eljött a sajtótájékoztatóra, a témában született ötven cikk, emellé pedig leszerveztem néhány minőségi interjút. (Erős emlékeim vannak a fénymásológép mellett magányosan eltöltött órákról, amikor az Observer sajtófigyelőtől faxon érkezett cikkeket ollóval körbevágtam, Technokol Rapiddal egy logózott A4-es papírra felragasztottam, majd az egészet lefénymásoltam, és lexikonnyi méretű clipping bookokat fűztem össze. Mindezt 4 példányban. Napirenden sem voltak még a környezetvédelmi szempontok, az erdők védelme és a papírmentes iroda.) Az újságok és az online portálok olvasottsági adatai alapján szépen kiszámolgattuk, hogy hány embert értünk el, vagy éppen mennyibe került volna mindez a megrendelőnek, ha reklámfelületet vásárol. Boldog volt az ügyfél, boldog volt néhány újságíró és boldog voltam én is.
Jó tíz évvel ezelőtt aztán megcsapott a változás szele. Már nem volt annyira menő, ha egy nagyobb cikk jelent meg a témánkról valamelyik – immár hanyatló példányszámú – nyomtatott lapban vagy magazinban, helyette az online portálokra gyúrt mindenki, aki kicsit is képben volt az olvasottsági adatokkal. A sajtótájékoztató, mint műfaj szinte eltűnt a palettánkról, beindult a hírverseny, egyre magasabb lett az ingerküszöb: az olvasóé és az újságíróé is. A kampányok integráltak lettek, már nem PR ügynökség voltunk, hanem kommunikációs tanácsadó cég. Ráadásul nálunk egy személyben valósult meg a stratéga, a kreatív, a szövegíró és az account. A sajtómunka mellett weboldalakat készítettünk, social media felületekre gyártottunk tartalmat, filmeket forgattunk, piackutatásokat menedzseltünk, adatokat elemeztünk, stb. Egyre kreatívabbnak kellett lenni, de az öncélú kreatívkodásban már akkor sem hittem, a stratégiai megközelítésben annál inkább. Azonban még mindig akkor végeztem jól a munkámat, ha értettem, valójában mire van szüksége az ügyfélnek, értettem, mi kell az újságírónak, és valahogy ezt a két dolgot közös nevezőre tudtam hozni.
Két év kitérő után 2017-ben csöppentem vissza a munka világába és a kommunikációs szakmába. Némi félelemmel töltött el, hogy hogyan fogom felturbózni a médiapiaci változásoknak köszönhetően erodálódott újságírói kapcsolataimat. Hamar kiderült, már nem egészen ez a fókusz. Rájöttem, hogy fontosabb az, hogy rugalmas legyek és nyitott, nagyon gyorsan sajátítsak el számomra új technikákat, ismerjek meg új platformokat. Mert ma már természetes, hogy komplex megoldás kell. Egy PR-vezérelt kampány szerves része a filmforgatás, a Google hirdetések, a YouTube kampány és az influencerek bevonása úgy, hogy a különböző platformokra a különböző tartalmakat mi magunk készítjük. Magam sem hittem volna néhány évvel ezelőtt, hogy egy kommunikációs kampány részeként videokliphez készítünk koncepciót, amit hírességekkel forgatunk, vloggerekkel, influencerekkel dolgozunk együtt és a kampány végén a siker egyik mérőszámaként a hashtageket számoljuk össze. Így volt ez idei legkedvesebb munkám esetében is: a dalszerzőket tömörítő Artisjus #kösziadalt programja már egy ilyen kibővült eszközpalettával valósult meg, miközben a klasszikus sajtómunka (a sajtóközlemények kiadása és az interjúk szervezése) csak hab volt a tortán, szinte el is hagyható elemei voltak a kampánynak.
A felszín ugyan változik, a működési elv mégis ugyanaz. Kell a stratégiai szemlélet, érteni kell a problémát, érdekesnek, relevánsnak kell lenni, az üzeneteket célcsoportokra kell szabni, ehhez pedig meg kell találni a legmegfelelőbb eszközöket. Hogy mi kell ehhez? Egy életen át tartó tanulás.
