Az olvasás nem csupán kikapcsolódás, hanem egy olyan eszköz is, amely folyamatosan hozzánk ad, fejleszt és eddig ismeretlen helyekre kalauzol el. Ebben a cikkben szeretnénk bepillantást nyújtani, hogy is kapcsolódunk magunkhoz, másokhoz, a világhoz az olvasáson keresztül.
Mindjárt egy coming outtal kezdem: az utóbbi időben nagyon keveset olvasok, szinte alig. Legalábbis korábbi önmagamhoz képest. Régen daráltam a köteteket, PR-szakmaiakat, egyéb non-fictiont és szépirodalmat egyaránt. Az utóbbi időben azonban belassultam: havi 1-2 könyvnél nem nagyon jut időm többre. Különösen nagy kihívás ez, hiszen bölcsészkarra jártam, a közeli és távolabbi baráti köröm tele van írókkal-költőkkel, ráaádásul a külföldi PR-es ismerőseim egy része is most ér könyvírós korba (cirka 18-20 év szakmai tapasztalat után jön el ez szerintem) és sorban kapom tőlük az új kiadványokat. Már az is soknak tűnik, hogy ezeket mindet elolvassam, feldolgozzam.
Aktuális kezdvencem Cserna-Szabó András (egykori szentesi gimis osztálytársam és egyetemi évfolyamtársam) új könyve Az utolsó magyarok c. novellagyűjtemény. Szeretem Cserna stílusát, amely szerintem Metallica szérummal beoltott Mikszáth némi Tömörkénnyel fertőtlenítve (a Zerkó c. előző könyvében Gárdonyit és őszintén szólva némi PornHub ihletést is felfedeztem…).
Olvassatok kortárs irodalmat! Talán egy olvasást népszerűsítő kampányban olvastam egyszer, hogy az olvasás az egyetlen legális szer, amellyel elszökhetünk a valóságból (az idézet nem pontos, de a lényeg ez volt). A kortárs irodalom ráadásul ezt úgy éri el, hogy a mai problémáinkra reflektál és a mai kor emberének gondolatvilágát tükrözi. Persze nincs baj a klasszikusokkal sem, nagy kedvencem a Tristan and the Classics YouTube csatorna, de ezeket inkább ritka különlegességként fogyasztom.
@R. Nagy Szonja
Egyik kedvenc idézetem a könyvből:
“Mert az a zöldség, amit ők termeltek, nem valami gyári szar volt, ami földet és napot soha életében nem is látott, csak üvegházat, kőzetgyapotot és műtrágyát, az ő terményeik igazi, trágyás talajban teremtek, az eső locsolta, a napsugár érlelte őket.
Úgy is néztek ki. A paradicsomuk például nem az a körzővel rajzolt, rózsaszínű, hóka, ízetlen téeszszemét volt, amit a nagyáruházakban kapni, hanem göcsörtös, girbegurba, randa, madárcsípte tűzvörös gyümölcs, belül a napfény mézédes ízével!”
Talán George R.R. Martin mondta valahol, hogy egy olvasó ezernyi életet megél, mielőtt meghal. Az az ember, aki nem olvas, csak egyet. Én bizony sokat szeretek élni, sokat és sokfélét olvasok.
Mindenfelől inspirálódom, rendszeresen olvasgatok könyves blogokat, hazaiakat és nemzetközieket is. Az egyik legnagyobb hatású könyves influenszerem mégis az anyósom, akitől rendszeresen kapom az újdonságokat. Ő ismertette meg velem annak idején például Sofi Oksanen vagy Jü Hua könyveit.
Legfrisseb könyvélményeim közül kettőt is szeretnék ajánlani, mert nem tudtam választani közülük. Az első egy koreai-amerikai írónő regénye, a Pacsinkó, ami egy hosszan hömpölygő, egy Koreából Japánba áttelepült család közel egy évszázadot felölelő története. Nem tudom, mi fogott meg benne inkább, a finoman, lassan építkező sztori, vagy a stílus, de mindegy is. Keveset tudtam erről a korról; az 1900-as évek Koreájában nem volt egyszerű az élet, de ebben az időben Japánban koreainak lenni sem volt épp fáklyás menet. Akit érdekel a történelem, a kelet, szereti a szépen megírt többgenerációs családregényeket, az erős női karaktereket, mindenképpen szánjon rá pár napot (mert még lelkes, sok idővel rendelkező gyorsolvasóknak is hosszú lesz). (Min Jin Lee: Pacsinkó)
A másik könyv, amit ajánlani szeretnék szintén távol-keleti, a japán Híragi Szanaka kisregénye (ha a Pacsinkó volt a maraton, ez igazi sprint lesz, 1-2 óra alatt végzel vele, mert letenni nem szeretnéd). Az alaptörténet irtó érdekes; gyanítom, mindenki töprengett már azon, hogy mi is történik velünk halálunk után. A regény szerint egy fotóstúdióba kerülünk, ahol a túlvilágra lépés előtt végignézhetjük életünk legfontosabb pillanatait fotókon, melyekből elkészítjük életünk lámpását. A három élettörténet, amit megismerünk, finoman fonódik össze és még napokkal a könyv olvasása után is velem maradtak. „akármilyen gazdag vagy nagy hatalmú legyen is valaki, mire ide kerül, már csak az emlékei maradnak” (Híragi Szanaka: Az elvesztett emlékek lámpása)
Egyetemi éveim alatt egy csodálatos szemesztert töltöttem az Egyesült Királyságban – innentől kezdődik a brit és ír életérzés iránti feltétlen rajongásom. A (pop)kulturális fogyasztásomban is előnyben részesítem ezt a vonalat. Így került a kezembe Sally Rooney: Hová lettél, szép világ c. könyve, aminek négy fiatal felnőtt áll a középpontjában. Különböznek egymástól, más-más életszakaszban járnak, élik az életüket, ami ugyanolyan, mint minden fiatal felnőtté. A kétségek és félelmek közt néha felcsillan azonban, hogy azért sok szép dolog vár ránk a mai világban is. Megfogott Rooney őszintesége, szókimondása, és kétségtelenül a nosztalgiafaktor is dolgozott bennem. Az ír írónő könyve által picit visszatértem a gondolataimban életem ’time of my life’ időszakába, ahogy az angolszász kultúrában is mondani szokás.
@Farkas Fanni
Számomra az olvasás énidő, nyugalom, felismerés, szórakozás, flow. Az utóbbi időben sajnos kevésbé szakítottam rá időt (ráadásul felkerült a Netflixre a Szex és New York összes évada is…), de ahogy véget ér a jó idő, könnyebben be tudok kuckózni egy könyv mellé. Amikor utazom, gyakran olvasok, így rengeteg olvasmányélményemet a vonatozáshoz kötöm. 😊 Nálam az olvasás esszenciája, hogy papíralapon teszem. Szeretem a könyv tapintását és az illatát, arról nem is beszélve, hogy számomra az otthont egy szép nagy könyvespolc (is) jelenti.
Van pár olyan kortárs író, akiknek különösen várom a könyveit, az egyik ilyen Karl Ove Knausgård. Szeretem ahogy ír, a részletességét, önéletrajzi köteteiben az őszinteséget.
Az öröklét farkasai a Hajnalcsillag-sorozatának a második kötete. Míg a Hajnalcsillagban sok szereplőt megismerünk, és sokkal központibb szerepet kap az égen felbukkant titokzatos csillag, addig Az öröklét farkasaiban két szereplőhöz kerülünk közelebb, mellettük csak páran tűnnek fel, és a csillag is épp csak meg-megmutatja magát. „Az öröklét farkasai felejthetetlen nagyregény halhatatlanságról, felelősségről, családi mintákról. Az emberi élet határait, a természet és a tudomány rejtelmeit vizsgálja az 1980-as évek és a jelen politikai, kulturális kontextusában” – olvasható a Magvető által idén kiadott regény borítóján, amelyet Kúnos László fordított. Nagyregény, a szónak abban az értelmében is hogy több mint 800 oldal. De végig fenntartja a figyelmet, sőt, amikor befejezed, abban bízol, hogy a harmadik részben újra találkozol majd Syverttel és Alevtyinával.
@Pálffy-Bernáth Zsófi
A regény Syverttel indul, a csernobili atomkatasztrófa évében vagyunk vele Norvégiában. Éppen leszerel, és hazaér anyukájához és testvéréhez. Fogalma sincs, hogy mit kezdjen magával. Megyünk vele fociedzésre, bulizni és szorítunk neki a párkereséshez, sőt, későbbi hivatását is megtaláljuk vele. A másik szereplőhöz, Alevtyinához is rajta keresztül jutunk el, amikor Syvert elhunyt édesapja hagyatékában orosz levelekre bukkan. Alevtyinával már a jelenben találkozunk. Az orosz biológus épp vidékre utazik, és felidézzük vele élete fontos állomásait. És ott vagyunk akkor is, amikor ez a két szereplő végre találkozik. Majd a regény végén hazaérünk Syverttel szülővárosába, ahol a regény kezdődött, és ahol közben kísérteties dolgok történtek, vagy épp nem történtek? Ha kíváncsiak lettetek, olvassátok el. Ha pedig már olvastátok, hogy tetszett?
