Nemrégiben olvastam korunk egyik leghíresebb tudósának, a nemrég elhunyt Stephen Hawkingnak legújabb, posztumusz kötetét. Voltak olyan részek, ahol, mi tagadás, kicsit elveszítettem a fonalat. Az egyetemen bölcsészkarra jártam, a fizika tudományának meghatározó elméleteivel utoljára 18 éves koromban (nem írom le hány éve) találkoztam. Ennek ellenére nagyon inspirálóan hatott rám a mű. Egyrészt jó volt újra, ha csak egy kicsit is, de rövid távú gyakorlati alkalmazhatóságot nélkülöző, tisztán elméleti dolgokkal foglalkozni. Másrészt egészen hihetetlen, hogy Hawking hogyan tudta legyűrni testi problémáit, és minden nehézség ellenére hogyan lett a világtörténelem (hogy Sheldon Coopert ne sértsük meg) egyik legmeghatározóbb elméleti fizikusa. Akit érdekel a téma és esetleg nem látta, őszintén ajánlom A mindenség elmélete c. filmet, amelyben Eddie Redmayne egészen parádésan jeleníti meg a testileg egyre jobban leépülő, ám szellemileg mindinkább kiteljesedő tudóst. (Érdekességként jegyzem meg, hogy a fent említett kötet egyik előszavát Redmayne írta, megható szavakkal emlékezve Hawkinghoz fűződő személyes kapcsolatára).
No, de mi köze az elméleti fizikai fejtegetéseknek a kommunikációs munkához? Szerintem meglepően sok. Az egyik nagyon fontos tudományos megállapítás (nem Hawkingé, jóval korábbról ered), hogy a mozgás nem létezik önmagában, mindig csak valamihez viszonyítva értelmezhető. Néhány elméleti fizikus ugyanezt állítja az időről is. Vagyis a legalapvetőbb, állandónak és megváltoztathatatlannak vélt objektív tények kérdőjeleződtek meg. Vannak, akik egyenesen azt állítják (ez már nem annyira fizika, inkább filozófia), hogy nincs objektív valóság, csupán szubjektív valóságok léteznek. És ezen a ponton válik érezhetővé a kommunikáció kulcsszerepe.
Illusztrációként hadd meséljek el egy történetet. Megvan már vagy 15 éve, amikor életünk első sajtóreggelijére készültünk. A reggeli előtt kb. fél órával befutott az ügyfél, és zavartan rákérdezett: hol a projektor. Hoppá, milyen projektor – kérdeztük, őszintén szólva egy árnyalattal fehérebb arcszínnel. Kiderült ugyanis, hogy az ügyfél valóságában nem létezett olyan sajtóesemény, ahol nincs vetítés, nekünk meg eszünkbe sem jutott, hogy egy kötetlen reggeli alatt bárki is vetíteni akarna.
A történetnek persze több tanulsága is lehet (megfelelő briefelés és egyebek). A mostani mondanivalóm szempontjából viszont csak azt emelném ki, hogy két kommunikáló fél értelmezése még a legegyszerűbb, legalapvetőbb dologgal kapcsolatban is szögesen eltérhet egymástól. Ráadásul anélkül, hogy bármelyikük is sejtené, lehetséges az övétől eltérő értelmezés. Na, ezt a tényt nem szabad elfelejteni a kommunikáció tervezése és megvalósítása során. Nemcsak a személyközi kommunikációban, de a vállalati vagy termékkommunikációban sem. Mindig gondoljunk arra, hogy a másik fél (legyen az üzleti partner vagy egy tágabb célközönség tagjai) a legalapvetőbb dolgokat is félreértelmezheti, és a számunkra egyértelmű információkkal sincs tisztában. Ez így leírva hihetetlenül triviálisan hangzik, mégis hányszor találkozunk olyan kommunikációs anyagokkal, reklámokkal, amelyek vérig sértik a célközönséget vagy annak egy részét (lásd legutóbb a Dolce and Gabbana kínai fiaskója), olyan előadásokkal, prezentációkkal, amelyek teljesen figyelmen kívül hagyják a hallgatóság érdeklődését, előzetes ismereteit, tudásszintjét stb.
A kommunikáció tervezése, megvalósítása során mindig jusson eszünkben, hogy nincs objektív valóság, csupán 7,53 milliárd egyéni valóságértelmezés. Hát, nem egyszerű helyzet.
