Gyerekkoromban eltökélt szándékom volt, hogy robotot építsek. A sufniban meg is volt hozzá minden: csavarhúzó, deszkák, satu, kalapács. A projekt sajnos megrekedt a tervezgetés fázisában, pedig milyen jó lett volna gondtalanul átfocizni a délutánokat, miközben a matek leckéim futószalagon készülnek!
Ami nekem gyermeteg ábrándozás volt akkor, az ma az emberiség számára karnyújtásnyira lévő valóság, a több szabadidő azonban csak az érem egyik oldala. A mesterséges intelligencia fejlődésével a munkaerőpiacon is egyre jelentősebb változásokra számíthatunk. A négyes metró már most is önműködően jár, és állítólag vészesen közel az idő, amikor számos egyéb szakmában is fölöslegessé válunk mi, emberek. Sokan már nem is a „mikor?” kérdését boncolgatják, hanem azt, mely foglalkozások vannak biztonságban.
Ebben a cikkben például nyolc olyan területet sorol fel a szerző, amelyeket szerinte (még jó ideig) nem lehet automatizálni. A lista egy-két pontját vitathatónak tartom, de a zárógondolatok összecsengenek az általános vélekedéssel: nem vagyunk lecserélhetők ott, ahol empátiára, kreativitásra vagy eredeti ötletekre van szükség. Nem véletlen, hogy gépeket elsősorban a könnyen tanulható, ismétlődő mozdulatok és feladatok elvégzésére alkalmazunk. A magyar nyelv lélekölő munkáknak hívja ezeket, és talán nem is lenne túl nagy veszteség, ha minél többüktől megszabadulnánk. A jövőben hátha elég lesz kizárólag olyan tevékenységekre szorítkoznunk, amelyek megkövetelik, hogy „szívvel-lélekkel” végezzék őket.
Az adatkezelés biztosan nem ilyen. Információkat ellenőrizni, vagy egyik helyről átvezetni őket egy másikra nem csak unalmas, de nem is igényel különleges képességeket. Precizitás kell csak hozzá, és ha a gépek igazán jók valamiben, akkor az pont ez. Nem így a rekreáció. A testi és szellemi regenerálódás szükséglete, és az ebből adódó szociális, kulturális és játékos tevékenységek igénye kimondottan emberi sajátosság. Nehéz elképzelni, hogy a mesterséges intelligencia valaha a terület szakértőjévé válhat.
Nem véletlenül hoztam fel ezt a két példát. Az adatbeviteli-munkatárs és a rekreációs szakember a két végpontja annak a listának, amely több mint hétszáz szakmát állít sorba annak megfelelően, hogy mekkora valószínűséggel válnak majd a robotika áldozatává. A lista egy oxfordi tanulmány eredménye, és készült hozzá egy weboldal is, ahol mindenki rákereshet, hogy a saját munkáját mekkora eséllyel végzik majd robotok a jövőben. Míg az adatbeviteli-munkatársaknak vészjóslóan 99%-ot, addig a rekreációs szakembereknek mindössze 0,28%-ot jósolnak. A PR szerencsére szintén biztonságban van, a magunk 18%-ával nincs sok félnivalónk.
Ennek legfőbb oka minden bizonnyal a tartalom-előállítás környékén keresendő. Nemrég végeztek egy kísérletet, ahol emberek egy csoportjának két tudósítást mutattak: az egyiket egy szoftver, a másikat egy újságíró írta. Nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy melyiket fogalmazták csupán algoritmusok, de a két cikk más-más hatást váltott ki az olvasókból. A roboté objektívnek, egzaktnak, ugyanakkor unalmasnak tűnt; az újságíróé pedig jobb olvasási élményt nyújtott.
A szövegalkotás egyfelől tehát programozható, az írás művészete azonban túlmutat a nyelvtanilag helyes mondatok létrehozásán. És épp úgy, ahogy nem lesz minden írástudó emberből Tolsztoj vagy Hemingway, ugyanúgy távolinak tűnik, hogy a robotok eljussanak az egymás után pakolt szavaktól az olvasmányos szövegig. Az olvasmányosság márpedig csak a jéghegy csúcsa. A PR esetében nem elég úgy elmesélni egy történetet, hogy könnyű legyen azt fogyasztani – úgy kell elmesélni, hogy a kívánt hatást váltsa ki. Ez utóbbihoz beleérző képesség és kreativitás kell, a jó történet megtalálásához pedig eredeti ötletek. Éppen a fentebb említett emberi sajátságok ezek, amelyek a kettes számrendszerben nem kifejezhetők.
