Az MPRSZ által életre hívott Sándor Imre-díj átadóját követően a Centrál Kávéházban szakmai beszélgetés zajlott a PR-szakmát érő legnagyobb kihívásokról. Kiváló szakemberek (ügynökségi és ügyféloldaliak egyaránt) alkották a panelt, és a közönség soraiban is helyet foglalt a hazai PR-szakma számos meghatározó figurája. Sajnos nem tudtam kivárni a beszélgetés végét, de az első órában hallottak alapján felmerült bennem néhány kérdés, illetve gondolat.
A beszélgetés alaphangulatát most is a szakmai rendezvényeinken oly sokszor tapasztalt sírva vigadás adta. Nem a kiváló díjazott munkákat ünnepeltük, és ezek kapcsán beszélgettünk a PR előtt álló izgalmas új lehetőségekről, hanem a „régen-mennyivel-jobb-volt”, a „jönnek-a-gaz-reklámügynökségek” és a „partvonalra-kerültünk-mi-presek” jellegű vidám gondolatok lengték be a kávéházi galéria levegőjét. Azután Horváth-Magyary Nóra az asztalra csapott és ezért örök hála neki…
A Worldcom PR Group EMEA Board közel évtizedes múltú tagjaként (sőt jelenleg elnökeként) sok-sok nemzetközi PR-szakmai eseményen megfordultam már, de őszintén szólva ilyen erős szakmai pesszimizmussal alig-alig találkoztam. Persze a hagyományos sajtókapcsolati munka mindenhol kihívásokkal küszködik (csökkenő példányszámú lapok, felhasználók által generált tartalmak erősödése, a közösségi média hatása a hagyományos médiumokra – hogy csak egy néhányat említsünk). Ám amíg mi a múltat siratjuk, addig máshol inkább arról folyik a diskurzus, hogy a jelenlegi helyzetet hogyan használhatjuk ki, napjaink kihívásait hogyan fordíthatjuk előnyünkre…
Talán meggyőzhető vagyok az ellenkezőjéről, de nem gondolom, hogy a PR-szakma előtt álló legnagyobb gondok sora orvosolható azzal, ha újrafaragunk bizonyos definíciókat vagy megalkotjuk a PR-cikk új magyar nevét. Szerintem manapság, amikor a hirdetők ki sem látszanak a ROI számításokból, sokkal nagyobb kérdés például a sajtókapcsolati PR-munka mérhetősége. Hiszen a digitális kommunikációs eszközök esetében egyszerűen minden mérhető, értékelhető. Másrészt itt tornyosul az örök probléma, a tervezhetőség, vagyis a „what we pay for” vs „what we pray for” kérdésköre. És legyünk őszinték, egy jól kigondolt, hirdetésekkel megtámogatott, urambocsá SEM-mel erősített közösségi kampány ebben jobban áll, mint egy hagyományos sajtókapcsolati kampány (ha még létezik ilyen egyáltalán).
A világ fejlődik. A sarki videomagnó-szerelő egy ideig küzdött, bizonygatta, hogy milyen szépek a polcon sorakozó VHS kazetták, hogy micsoda egyedi hangulata van a hagyományos videók „puha” képeinek a tűéles DVD képekkel szemben. De egy idő után kénytelen volt beadni a derekát és kitanulta a DVD szerelést. Vagy elment a technikai múzeumba teremőrnek. (Persze azóta már a DVD is a múlté, lehet tanulni tablet szerelést…)
Azt gondolom, itt az idő, hogy a sarkunkra álljunk. Vannak dolgok, amikben taníthatjuk a piacot, és olyanok is, amelyben nekünk kell tanulni. De egyiktől sem kell megijedni…A manapság sokat emlegetett storytelling – ahogy azt Balaton Anita a rendezvényen és korábban egy posztban is teljes joggal kiemelte – a reklámügynökségeknek csak egy új buzzword, számunkra évtizedek óta hazai pálya. Mutassuk meg, hogy jobbak vagyunk! A kreatív tervezés, a fogyasztói insightok használata, a high tech megoldások (stratégiai szemléletű) használata lehet, hogy inkább reklámos attribútum? Sebaj, tanuljuk meg és alkalmazzuk, mintha mindig is a miénk lett volna! Okosak és nem utolsó sorban alkalmazkodóképesek vagyunk, hiszen 10-15-20-25 éve ezen a piacon mozgunk. Rázzuk meg magunkat! A kommunikációs múzeum teremőri állása még várhat…
